Na egy kisebb szünet után újra a fedélzeten. Szóval. Először is a szervezetem feladta a küzdelmet az állandó fagyhalál és utána negyven fokon való aszalódás móluskerekében, egyszóval durván megfáztam. Ma már hálistennek az orrfújós fázisban vagyok, úgyhogy épp a harmicadik zsebkendőt fújom tele, de legalább nem fáj a torkom minden levegővételnél :)
Mivel tudom, hogy valójában a hogylétem vajhmi kevesetek érdekel, bele is csapok a lecsóba. Ha jól emlékszem az utolsó hozzászólásunkban még éppen Philadelphiában dideregtünk a gép előtt, ahol a klíma antarktiszi orkánokat megszégyenítő erejű és hőmérsékletű levegőt ordított éppen a tarkóm közepébe. Egyes Sherlocki logikával megáldott egyének most bizonyára párhuzamot vélnek felfedezni eközött és jelenlegi állapotom között, nekik ez úton is gratulálok éleslátásukért. Szóval este még nem tudtuk hogy is jutunk majd át a fővárosba, ugyanis a vonat olyan borsos áron vitt volna minket hogy úgy gondoltuk alternatív lehetőségek után nézünk. És hát mi más is jutott volna eszünkbe mint hogy stoppoljunk. Najó, mielőtt édesanyám szívinfarktust kap, a buszozás volt ez az alternatíva :) Bocs anyuc :)
Mivel az első busztársaságnak amit kinéztünk se híre se hamva nem volt a honlapon megadott helyen, és se a közeli boltosok se a rendőrök nem hallottak még felőle, ezért inkább egy ismertebb, de drágább Greyhound névre hallgató busztársaság mellett döntöttünk. Maga a buszozás elég klassz volt, pont mint a filmekben. Kicsit gettó társaság, elég laza sofőr, és jó hosszú menetidő. Aztán végre megérkeztünk Washingtonba, ahol mivel a szállásunk a város másik végében volt, először a nagy bőröndünkkel kezdtünk neki a város felfedezésének. Láttuk a Capitóliumot kívülről, aztán mivel mindenünk kivolt már a közel negyven fokban bőrönddel való sétálástól, ezért bementünk az első utunkba kerülő múzeumba. Na jó, most kicsit ferdítettem, mert hát ezt a múzeumot néztük ki és ezért mentünk be. Szóval az amerikai indiánok múzeumában néztünk körül, illetve ettünk is az éttermében, ahol indián ételeket lehetett megkóstolni. Ez még rendben is lett volna ha nem az én tökéletlen angolommal kellett volna kiderítenem hogy mi micsoda :) Végül azért elég türhető kajákat ettünk, de azért örülök hogy magyarnak születtem és nem indiánnak. Meg mondjuk rezervátumban sem szeretnék élni. Maga a kiállítás a mármár megszokottnak mondható profizmussal volt összeállítva, és ráadásul ingyenes volt, mint ahogy majd minden múzeum a városban. Szimpatikus dolog. Mindkettőt eltanulhatnánk mi magyarok is... Ezután Petike (ha valaki nem tudná így szólítom magam általában :)) legnagyobb örömére a National Air and Space múzeumba tértünk be. Na ez valami istenkirályállat volt. Jártam Skylab-ban, láttam repülőgép vezetőfülkéjét, az Apollo 11 földre érkező részének élethű mását, a holdra érkezés modelljét embernagyságban és még sorolhatnám. Nagyon izgalmas volt. Ezután a Holocaust múzeumot akartuk még megnézni, de már sajnos a nagy kiállításra minden hely elkelt aznapra, így maradt az elsősorban gyerekeknek szóló rész amit David's diary néven futtattak. Miután beléptünk egy kisfilmet nézhettünk végig, aztán pedig végigmehettünk a kisfiú emlékein időrendben a naplóból pedig idézetek segítettek abban hogy mindig tudjuk mit is látunk. Egy teljesen élethűen berendezett lakáson mentünk végig, aztán az utcán, ami a család akkor már betört üvegű összefirkált üzlete előtt vezetett el, előtte egy paddal, ahova persze csak árják ülhetnek le... Aztán láthattuk hogy az amúgy úszást imádó kisfiút kitiltják az iskola medencéjéből, utána irány a gettó, ahol beleshettünk a család pár négyzetméteres szobájába, ami egyben a konyha étkező előszoba és nappali is volt. Hihetetlenül magával ragadó volt az egész, és gyönyörűen volt megcsinálva minden. A végén aztán következett a haláltábor, hátborzongató volt és szívszorító. A napló tanúsága szerint csak a kisfiú és apuka élte túl ezt a borzalmat, az anyuka és a kishuga nem. Mindenesetre már emiatt is mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a kiállítást ha Washingtonban jár. Aztán a java még hátra is van, de arról majd a holnapi bejegyzésben. Ezután a szálláshelyre metróztunk, ami nagyon klassz volt, de az ára is... Este pedig vissza a citybe. Sötétedésre értünk a fehér házhoz, és utána végig jártuk majd az összes monumentet és emlékművet. Gyönyörű a város, de szinte semmi élet nincsen benne. Mintha egy ókori görög városban sétálnál, de tudod, hogy mindenki aki a környéken van csak turista. Kicsit furcsa érzés. És ráadásul sehol egy kajálda vagy gyorsétterem. Semmi. Úgyhogy a túránk vége felé már az éhhalállal viaskodtunk. De megérte. Azt hogy mi mindent láttunk, majd Zsófi felsorolja ő jobb ebben, meg mára ki is égtem, és ahogy Kurt Cobain mondta annó: It's better to burn out than to fade away... Vagy valami ilyesmi. :)
Majd éjfél volt mire hazaértünk hulla fáradtan, de abszolut elégedetten a mai nappal. Ha jobban belegondolok az egyik legfrankóbb napunk volt ez alatt a két hét alatt.
